Engedd el! – De hogyan?! Avagy hogyan szálljunk le a döglött lóról

Elengedés… Százszor lefutott körök, újra meg újra átgondolt döntési helyzetek, mozdulatlanság, egy helyben toporgás. A sürgető késztetés, hogy végre továbblépjünk, hogy elengedjünk kapcsolatokat, sérelmeket, egyszer régen fontos tárgyakat, de mégis kapaszkodunk beléjük, sokszor, mintha az életünk múlna rajtuk. „Engedd el!” – halljuk a jó tanácsot barátainktól, szeretteinktől, de nem megy, könnyebb mondani, mint megtenni.

Elengedni nemcsak a „nagy dolgokat” – gyerekkori barátságokat, elhunyt szeretteinket, a családi házat, amelyben felnőttünk – lehet, hanem kisebb dolgokat, bosszúságokat is – a ruhánk kávéfoltosságát, a többször lemondott baráti találkozót, a reggel lekésett buszjáratot, vagy a kollégánk reggeli morcosságát.

Sokan hajlamosak vagyunk rágódni már (rég) megtörtént eseményeken, amelyen már semmilyen lehetőségünk nincs változtatni, újra meg újra feltéve a kérdést: „miért történt velünk ez?”, „miért így döntöttünk?”. Talán anno, amikor még lehetőségünk volt rá és számba vettük az összes kimenetelt, ami csak megtörténhet velünk, ez az opció is közte volt, ami azóta az életünk lett. Sőt az is lehet, hogy ez tűnt a legésszerűbb döntésnek, az adott helyzetben a legjobbnak, ezért döntöttünk így, de később bebizonyosodhatott, hogy tévedtünk. Ám mi mégis vissza-visszatérünk ahhoz a pillanathoz, amikor még minden máshogy lehetett volna. A valóság mégis más. Az elengedés ennél a pillanatnál kezdődik. Amikor bátorsággal szembenézünk, és elfogadjuk, hogy bár lehetett volna máshogy, mégsem úgy történt. És az, hogy nem úgy történt azt értékelhetjük jónak vagy rossznak, lehetünk szomorúak, csalódottak, dühösek emiatt, érezhetünk fájdalmat. Attól még megtörtént és a kialakult helyzettel tudunk már csak valamit kezdeni, lehet enyhíteni a károkat, módosítani a terven, a bevetett eszközökön, kérhetünk segítséget, bármi, ami ahhoz kell, hogyha már az eredeti állapot nem is visszaállítható, de egy új úton még elérhetjük a célunkat. Általánossá válhat bennünk a megbánás, a szégyen érzete. Ezeknek az érzéseknek van egy pozitív vetülete is: erősítheti bennünk azt, hogy olyan döntéseket hozzunk a jövőben, amelyek remélhetőleg elégedettséggel fognak bennünket eltölteni. Ám sokakban ez csak a szorongás mértékét növelheti, lefagyaszthatja, megbéníthatja őket, konzerválhatja állapotukat, mondván, hogyha nem hozok semmilyen döntést, akkor nem történik semmilyen változás az életemben és így az nem lehet rám rossz hatással. De egy helyzetben nem dönteni is egyfajta választás, és tartósíthatunk egy olyan állapotot, ami hosszú távon már nem épít bennünket, sőt csak mélyíti örömtelenségünket, kiábrándultságunkat, elégedetlenségünket, ami ezáltal frusztrációhoz vezet. Például benne maradunk egy olyan kapcsolatban, amiben csak nap, mint nap sérülünk, és egyre értéktelenebbnek érezzük magunkat, egyre több kapcsolatot rendelünk alá, és ezzel szépen lassan el is veszítünk, amelyek korábban fontosak voltak számunkra, egyre inkább elszigetelődünk, mígnem magunkra maradunk és már senki nem tud nekünk segíteni, függőségünk a számunkra káros kapcsolatunkkal teljessé válik.

Néhány szót ejtve az emberi kapcsolatok elengedéséről, ami talán kifejezetten nehéznek tűnhet, hiszen rengeteg időnk és energiánk van egy-egy kapcsolatunkban – ahogy A kis hercegben is szerepel: „az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat”. Az idő és a befektetett energia mellett ott vannak az elvárásaink, amivel belépünk egy kapcsolatba, a szokásaink, a mintáink, a játszmáink, ahogyan működünk egy-egy kapcsolatunkban, pl. mindig az enyém az utolsó szó, vagy hogy tévedhetetlen vagyok, vagy hogy én irányítok a kapcsolataimban. Ezek a gondolatok ritkán állják meg a helyüket, hiszen egy kapcsolatban minimum két ember van, nem kontrollálhatjuk a másik érzéseit, gondolatait, akaratát, ennél fogva emberi kapcsolataink kiszámíthatatlanok és a változás szintén része annak a folyamatnak, ahogyan kötelékeink fejlődnek. Van, amikor ez a fejlődés két külön irányba mutat. Az út, amelyen eddig a felek együtt haladtak: szétválik. Nem törvényszerű, de megtörténhet ez például az életszakaszok eltolódása esetén, pl. a szülővé vált barátunk életében háttérbe szorulunk a családja mellett, és eltávolodunk egymástól.

De mikor tudjuk, hogy az adott kapcsolat már nem épít bennünket többé? Hogy a munkahely, ahol már eltöltöttem öt évet, többé már nem boldogít? Mi az a pont, amikor már nem érdemes küzdeni azért, hogy saját magamat ámítsam, hogy ez így egy boldog élet? Amikor fel kell adni a reményt, hogy a párom majd jobban elismer, értékel engem?

Az elengedés folyamatát, talán azon az életterületen érdemes elkezdeni, amely terület már túlzsúfolt az életünkben. Ajánlatos átgondolni, hogy mennyi megelégedést nyújt nekünk az adott kapcsolat, tárgy, bármi, vagy mennyire alapul a kölcsönösségen ez az emberi kötelék; munka esetén van-e benne még intellektuális kihívás, összegezve: mennyire van még élet, lehetőség, ambíció, közös jövőnk az adott személlyel, munkahellyel, ruhadarabbal, bármivel. A helyzet kialakulásában mennyi a mi részünk? Mi az, ami rajtunk múlik, a mi hozzáállásunkon, a mi energiabefektetésünkön? Mi az, amiben mi hibáztunk, amiben mi változtathatnánk, hogy jobb legyen nekünk? És hogy vajon mindent megtettünk-e a kapcsolat rendbehozatala, visszaállítása vagy újjáalakítása érdekében? Egyáltalán mikor éreztük utoljára kielégítőnek a kapcsolatunkat azzal a személlyel, dologgal kapcsolatban? És végső, de nem utolsósorban hogyan érezzük magunkat? Mennyi fájdalmat okoz nekünk a helyzet fennállása? Hogyan vagyunk képesek megküzdeni a helyzettel?

Az elengedés általában veszteségélményként vonul át az életünkön, ami minden esetben fájdalommal jár, hiszen számunkra egykoron fontos dologról, személyről van szó, éppen ezért a fájdalom megélése szintén fontos része az elengedésnek. Sajnos társadalmunk kitűnően berendezkedett a fájdalomra irányuló figyelmünk elterelésére, hogy hogyan tudjuk tompítani, kevésbé megélni, elterelni érzékelésünket abba az irányba, ahol nem fáj semmi és csak a közöny, vagy mások életének, fájdalmának megfigyelése zajlik. Ha valaminek a létezését, fontosságát elkezdem tagadni, akkor annak az elvesztésének a tényét is tagadom, így átmeneti fájdalomcsillapításban tudom önmagam részesíteni. Átmeneti, hiszen más formában, akár egy teljesen más dolog mentén, aminek csak egy kis részlete hasonlít az eredeti veszteséghez, a fájdalom újra fellobbanhat akár sokkal intenzívebben is.

Sok minden van, ami ellenünk dolgozik. Ne felejtsük el, hogy az ismerős rosszat, kellemetlen helyzetet, mindig érezhetjük szubjektíve jobbnak, biztonságosabbnak, mint az ismeretlen újat, amely még nem tudjuk, hogy tényleg jobb, kellemesebb, kielégítőbb lesz-e számunkra. Ezáltal kockázatosabb is belevágni bármilyen új kihívásba, lehetőségbe. A régi rosszhoz már alkalmazkodtunk, mindent megismertünk, mindent tudunk róla, meglepetések már nem igazán érhetnek bennünket. Az új lehetőség mindig egyben krízis is, hiszen változik az életünk, a megszokott mechanizmusaink már nem biztos, hogy működni fognak, elképzelhető, hogy a képességeinken is változtatnunk kell, új dolgokat kell elsajátítanunk

Lehetnek olyan automatikus negatív gondolataink, amelyek azt sugallhatják nekünk, hogy úgysem sikerülhet semmi, meg sem érdemeljük, hogy jobb életünk legyen, hogy jobb legyen nekünk bármiben is, hogy részünk lehet egy olyan kapcsolatban, ahol értékelnek és szeretnek bennünket, hogy megérdemlünk egy olyan munkahelyet, ahol megbecsülnek nemcsak anyagilag, de emberileg is, és a munkavégzés örömet okoz számunkra, stb. Így történhet meg könnyen az, hogy elgáncsoljuk magunkat a saját életünk sikeressé tételében és mindig beérjük csak a második vagy harmadik legjobb munkahellyel, társsal, stb. Ám így csak a megbánás érzetét erősítjük magunkban, hiszen nem tudjuk, hogy mi lett volna, ha tényleg megpróbáljuk azt az állásinterjút, amitől annyira félünk, vagy elmegyünk arra a randira, ami kívül esik a komfortzónánktól, de hátha egy értékes kapcsolattal gazdagodik az életünk.

Időnként erőt adhat, ha végiggondoljuk, hogy mit adott az adott dologgal – személlyel, munkahellyel, tárggyal – való kapcsolat számunkra, mit tanultam kettőnk kapcsolatából, miért lehetek hálás, mit köszönhetek neki? Azaz mi volt az értéke annak, hogy ez megtörtént velem. Ezután gondolkodhatunk rajta, hogy mit tehettünk volna másként, milyen tanulsága van a kapcsolatunk végének? Milyen mechanizmusaim tartották fenn az állapotot ennyi ideig? Ezek lehetnek akár tudattalan mechanizmusok is, „szülői üzenetek”, pl. egy házasságban a végsőkig ki kell tartani, vagy egy életet kell eltölteni egy munkahelyen. El tudom-e fogadni, hogy ez így megtörtént velem, az élettörténetem része lett? Hogy a másik ennyit és így volt képes nekem adni, „ennyi tellett tőle”? Valamint nem külső személyektől, mástól várom a jóvátételt, hanem elkezdem azt önmagamnak megadni. Vajon öt év múlva számítani fog-e, ami történt? Magamévá tudom-e tenni azt a gondolatot, hogy mindez csak egy lépcsőfok volt valami jobb felé, és nem pedig áldozat voltam? Nem utolsó sorban számba veszem, hogy mim van, ami segít majd nekem abban, hogy az elengedés folyamatán végigmenjek, milyen örömteli tevékenységek, baráti, családi kapcsolatok léteznek az életemben, amelyek örömöt hoznak és támogatnak jövőbeni céljaim elérésében.

Összefoglalva tehát elsőként gondolatilag kell elszakadnunk, a „mi lett volna ha?” örvényből kell kikerülnünk, majd ezt követően jön az érzések megélése, a veszteség, a szomorúság, a szégyen, a megbánás megtapasztalása és átélése, majd át kell gondolnunk a motivációinkat, amik az adott helyzetben benne tartanak bennünket, ezután el kell kezdenünk máshogy cselekednünk, új terveket és célokat kovácsolni önmagunk számára. Lehetséges, hogy minderre egyedül nem érezzük magunkat késznek, nyugodtan kérhetünk külső segítséget, akár egy jó barát, vagy egy szakember személyében.

Képek forrása: www.pixabay.com, www.maxpixels.net